A tudományos publikáció új alapjai – különösen az irodalomtudomány (könyvtártudomány) vonatkozásában

Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, ELTE-professzor friss tanulmányában* arról értekezik, milyen kihívások elé néz a tudományos közlés a jelen médiális környezetében. Elemzése általános érvényű, filozófiai és hermeneutikai megközelítésű, tehát felvetései érvényesek a teljes tudományos összesség közlési módjaira. Közvetlenül az irodalomra nézve arra keresi a választ a szerző: a literatúra tudományossága milyen viszonyban van a ma egyedül érvényesnek tűnő készletező tudásfelfogás primátusával? Az ismeret-előállítás összevethető a gondolati történéssel?

A tudományos kommunikáció szinte kizárólag írásbeli

Az elektronikus szövegkultúra új jelenségeket produkál. A legegyszerűbb hagyományos megközelítések sem mindig működnek a digitális világban. A tanulmány egyik megállapítása orientálja az újragondolást: „A tudományos közlemény – mint mindig kölcsönösségben megalapozott, közelebbről: mint szóértésre törekvő ismeretmegosztás – ma már elsőrendűen és csaknem kizárólag az írott, a látható nyelv médiumára korlátozódik. A publikáció nyilvánosságra lépése ugyan – annak ellenére, hogy ma már nem könnyű megmondanunk, egyáltalán mi és egyáltalán hol is veszi kezdetét a publikáció – egy mediálisan alapjaiban újraartikulált és szinte határolhatatlan térben megy végbe, de ezt a teret még mindig a tárgyi igazságérvény konszenzuális ismérvei jegyében tartja felismerhető keretek között a tudományos közösség. (Ami egyszersmind, persze, ellenőrzést is jelent, de a tudomány ebben a teljesítményi értelemben – önmaga veszélyeztetése nélkül – nem lehet „demokratikus”.) Az igazságérvény szempontjából meghatározó tényezők közül azonban időközben több is komoly hatástörténeti változásokon ment keresztül ahhoz, hogy ne kezdte volna megosztani a szakmai értelmező közösségeket.”

Változások az értelmezési kódokban

Hogyan lehet és szabad ma az irodalomról, mint tudományról gondolkoznia a bölcsészeknek, akár hivatásosok (tanárok, könyvtárosok, stb.), akár olvasó emberek, betűbarátok? Ez a kérdéskör nyilván kifejthetetlen egy folyóirat publikáció keretei között, nem is erre vállalkozik Kulcsár Szabó Ernő. Elgondolkoztató azonban a felvetése, különösen olyan szakemberek számára, akik maguk is publikálnak: „A tárgyi semlegességet konvertálható formában is nyelviesítő – s ily módon konvencionális jelekként működtetett – szakfogalmak, terminusok pedig, mivel sohasem juttatnak saját tartalmat érvényre, mesterséges voltuk okán még akkor sem képesek a tárgyhoz való – kijelentéslogikai nézetben kifejezetten nemkívánatos – hozzátartozásnak a felfüggesztésére, ha minden szakmai értelmezőközösség szemében kifogástalannak bizonyulna is a vonatkoztathatóságuk egyértelműsége. Az irodalomtudományi szakterminusok pontossága ellenére ezért sincs például közmegegyezés poétika és retorika fogalomtartalmi elválaszthatósága vagy éppen az immateriális ismétlődést érzékeltető rím és ritmus anyagszerűsége felől. Holott a nyelvi fordulat hagyományvonalán születtek utóbb olyan kezdeményezések, amelyek a mediális materialitás aprioriját felfüggesztve a bevont részesedés tapasztalata felől nyitnak látószöget a költői nyelv esztétikai potenciáljának mibenlétére.”

Az irodalomértés problematikája a szöveg alapú művek – a digitalizáció nyomán – szinte korlátlan elérhetősége révén minden eddigieknél inkább előtérbe került. A világ szinte teljes könyvtermése egy kattintásra elérhető. Nagyobb része teljesen ingyen. De hogyan igazodjunk el a művek rengetegében? „…az utóbbi évtizedek permanens értelmezői lateralizmusa, a kommentár-, archívum- és betűkultusz – bezárólag az interpretációval szembeállított mediálmateriális technologizációval – olyan relativista formában termelte újra a humán tudományok kijelentéslogikai örökségét, hogy a disszenzus ábrándjait kergetve úgyszólván elveszítette a mindenkori kérdezés értelemtapasztalati potenciálját. Az irodalomértésre nézve mintha semlegesítették volna ezek a fejlemények azt a konstitutív különbséget, amely az „átvitel” és a „dologszerű” megérkezés végérvényessége, illetve a (kölcsönösségben) részesülő találkozás átmenetisége közt áll fönn. Éspedig úgy, mint lényegi ellentét a reflektáló kívüllét és a történésbe való bevontság között. Az egyik inkább az ismeret, a másik pedig a tapasztalat szerkezetéhez hasonló. Az egyik elsősorban (valamely dolgon végzett) tevékenység, a másik – jobb szó híján – egyfajta mediális „összjáték” eseménye.”

Irodalomtörténet helyett irodalomelemzést!

Lehetséges-e olyan irodalomtörténet/írás, amely ne hordozná a humánideológiai applikációk terheit? Azokat nevezetesen, amelyek az irodalom voltaképpeni történetiségét mindig „kivezetik” az irodalmiságból és más történetek illusztrációjává fokozzák le – teszi fel a kérdést Kulcsár Szabó Ernő. Paul de Mann véleményét idézi fel: „Annak, amit általában irodalomtörténetnek nevezünk, kevés vagy semmi köze sincs az irodalomhoz, és az, amit irodalmi interpretációnak nevezünk – feltéve, hogy jó interpretációról van szó – valójában irodalomtörténet.”  

Ismerjük azt a vitát, ami folyamatosan zajlik az iskolai vagy – benne a könyvtárakban – a közművelődési (irodalomoktatás, irodalomnépszerűsítés) színtereken. Ezek lényege az, hogy valójában az irodalom vagy annak históriája (irodalomtörténet) áll-e a középpontban a könyvkultúra megismertetésének módszertanában. Természetesen ezek nem kibogozhatatlan egymásrautaltságok és feloldhatatlan ellentétek. De mégis: örökösen felmerül a kérdés, hogy egy adott esetben a mű, vagy szerzője, vagy a mű hatásmechanizmusa legyen a vizsgálat tárgya olyan szempontból, hogy melyik felsorolt összetevő segíti leginkább közel a szöveghez az érdeklődőt.

Végül Kulcsár Szabó Ernő drámaian következtet: „És ha mindez így van, akkor az ilyen kiemelkedő műértelmezések nem csupán újfajta olvashatóság távlatait nyitották rá az irodalmi szövegek nyelvi-retorikai működésére. Az is valószínűsíthető, hogy a szövegeket így megszólaltató – s ezért az irodalmi hatástörténetbe úgyszólván a mű „részeként” belépő – műértelmezések a maguk történeti pontszerűségében is érvényesebb irodalomtörténetet írnak, mint a korszak- és folyamatrajzban megalapozott irodalomtörténeti kézikönyvek. Amiből az irodalomtudomány „agonális” diskurzusára nézve az is következik, hogy a szövegek nyelvművészeti működését hallani, tetten érni és szóhoz juttatni képes irodalmár legalább annyira – ha nem inkább(?) – letéteményese az irodalom igaz (= irodalmi) történetének, mint a művet övező körülmények és események krónikása.”

*Kulcsár Szabó Ernő: Megértés – történés – létesülés (A tudományos irodalomértelmezés dilemmáiról) Alföld, ISSN 0401-3174 , 2016. (67. évf.) 6. sz. 49-63. old. A folyóiratszám, benne a tanulmány, letölthető: http://kulter.hu/alfold/2016/alfold_201606.pdf

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

Christmas

HTML tags are not allowed.